Statikus kiegyensúlyozásnál a tárcsa kiegyensúlyozásáról volt szó. A kialakított modell nem alkalmazható hosszú forgástesteknél. A 2.2.ábra szerinti statikus kiegyensúlyozásra alkalmas vízszintes élpárra feltéve a 2.4. ábrán látható forgórészt statikusan teljesen jónak találjuk, hiszen tömegközéppontja a forgástengelybe esik. (A hengert teljesen szabályosnak és merevnek tekintjük, a rajta elhelyezett tömegek egyenlőek, egymástól 180 fokra vannak.) Dinamikusan azonban kiegyensúlyozatlan, mivel forgás közben a tömegekre ható centrifugális erők nyomatékot hoznak létre, melynek eredményeként a csapágyak helyén erő ébred. A szabad tengely és a forgástengely a tömegközéppontban metszi egymást, egymással szöget zárnak be. Mivel forgás közben erőpár ébred, ezért egyetlen tömeggel nem lehet kiegyensúlyozni a forgórészt. A forgórész a nyomaték kiegyensúlyozatlanság speciális esetét mutatja.

4.ábra

 A 4. ábra forgórészét statikus módszerekkel nem lehet kiegyensúlyozni. A kiegyensúlyozatlanságot eredményező erőpár csak akkor jelentkezik, ha a forgórész forog. Kiegyensúlyozáskor tehát meg kell forgatni a forgórészt és mérni kell a csapágyak helyén jelentkező erőket, vagy az elmozdulást. Erre alkalmas pl a 2.3. ábrán látható elrendezés. Azokat a módszereket, amelyeknél a forgórészt a kiegyensúlyozás során megforgatjuk, dinamikus módszereknek nevezzük. Dinamikus kiegyensúlyozóval a statikus, a nyomaték és a dinamikus kiegyensúlyozatlanság is megállapítható. Általános esetben egy forgórésznek a kiegyensúlyozatlansága dinamikus, a statikus és nyomaték kiegyensúlyozatlanságra történő felosztás inkább csak elméleti jelentőségű.
DINAMIKUS KIEGYENSÚLYOZÓ GÉPEK
Dinamikus kiegyensúlyozó gépet mutat az 5. ábra.

A gép részei :

1- gépalap,

2- bakok,

3- érzékelők,

4- meghajtó motor,

5- heveder,

6- mérőegység.

5. ábra

A gépalapon a bakok csúsztathatók, az adott forgórészhez beállíthatók. A forgórészt a bakokba beépített lengőrendszerre (csapágybakokra) helyezik. Az érzékelők a csapágyak, vagy azok helyein jelentkező rezgéseket mérik. Leggyakrabban elektrodinamikus vagy piezo érzékelőket alkalmaznak. Hengeres forgórészekhez jó az alul elhelyezett motorral történő hevederes meghajtás, ha ez nem oldható meg akkor a forgórészt a tengely végén, kardáncsukló segítségével is meg lehet hajtani. Görgőkön terelt hevederrel, hátul elhelyezett motorral is lehet hajtani.

A bakok rugói a forgórésszel együtt lengő rendszert alkotnak. Ennek modellezése lényeges, mivel a működési frekvencia és a lengőrendszer rezonanciafrekvenciájának aránya alapvetően meghatározza a bakokra helyezett forgórész mozgását, így az érzékelőkről levehető jelet is.

Jóval a rezonanciafrekvencia fölött a kitérés megegyezik a fajlagos kiegyensúlyozatlansággal. Ha a kiegyensúlyozó gép rezonanciafrekvenciája a kiegyensúlyozási fordulatszámnál (frekvenciánál) lényegesen kisebb, akkor a gépet lágy lengőrendszerű kiegyensúlyozó gépnek nevezzük. Ilyenkor a forgórész (legyen az tárcsa, hosszabb forgástest, stb.) mozgásának leírásakor feltételezhetjük, hogy a bakok felfüggesztése nem befolyásolja a forgórész mozgását. Kemény lengőrendszerűnek nevezzük a kiegyensúlyozó gépet, ha a lengőrendszer rezonanciafrekvenciája jóval a kiegyensúlyozási fordulatszám fölött van. Ilyenkor a kitérés sokkal kisebb a fajlagos kiegyensúlyozatlanságnál.

A lágy lengőrendszerű kiegyensúlyozó gépen a forgórész nem csapágyazása által meghatározott forgástengelye körül fog forogni, hanem szabad tengelye körül.

Lágy lengőrendszerű gépek kis tömegű forgórészek esetén előnyösebbek, mivel ezek érzékenyebbek, így kisebb kiegyensúlyozatlanságot eredményező tömeget is ki lehet velük mutatni. Ezen gépek felépítése elég egyszerű.

A kemény lengőrendszerű gépek mellett a jobb kalibrálhatóság szól.

A dinamikus kiegyensúlyozó gép megmutatja, hogy a forgórészen két különböző kiegyensúlyozó síkban mekkora tömegkorrekciót kell végezni, azaz mennyi súlyt kell elvenni vagy hozzáadni és milyen szöghelyzetben. A maradó kiegyensúlyozatlanság meghatározása dinamikus kiegyensúlyozás esetén is az ISO1940 szabvány szerint (korábbi táblázat) történik, annyi különbséggel, hogy a kiszámolt maradó kiegyensúlyozatlanság értékét a két kiegyensúlyozó sík között meg kell osztani. Ez leginkább annak arányában történik, ahogy a forgórész statikus súlya is megoszlik a két alátámasztás között. Közel szimmetrikus daraboknál a megengedett érték felét engedjük meg oldalanként. Ha a megosztást is a szabvány útmutatása szerint végezzük, akkor többé-kevésbé biztosítható, hogy az üzemi fordulatszámon keletkező, forgórész csapágyakra ható dinamikus erők ne haladják meg a statikus erő értékét, ami a gépek nagy többségénél a gyakorlatban hosszú élettartamot, elfogadható rezgésszintet, problémamentes üzemet eredményez.